Éles fájdalmat éreztem a tarkómon, amin az sem segített, hogy sípoló hangot hallottam folyamatosan. Mi a franc lehet ez? Fogalmam sincs, de roppant bosszantó. Legszívesebben szétverném valamivel.
Úgy fáj mindenem, hogy megmozdulni is alig bírok, de azért megpróbálkozok vele. Nem kellett volna, mert azon kívül, hogy minden fájdalmam tízszeresére nőt egy apró kis mozdulattól, a sípoló hang is felerősödött és gyorsult.
-Nessa?-kérdezte valaki megkönnyebbült hangon.
Megparancsoltam a szemeimnek, hogy nyíljanak ki, nem volt egyszerű feladat, de sikerült. Elsőnek nem láttam semmit az erős, vakító fehér fénytől, majd lassan tisztult a látásom és felfedeztem, hogy egy kórházban fekszem és a sípoló hang, nem mást mint az életjeleimet vizsgálta. Viszont nem csak azt vettem észre, hogy kórházban fekszem, hanem hogy Harry az ágyam mellett ül és engem vizslat a tekintetével.
-Mi történt?-kérdeztem rekedtes hangon és megpróbáltam feljebb ülni, de nem nagyon sikerült. Harry látva küszködésemet óvatosan megfogta az oldalamat, vigyázva, hogy ne fájjon, feljebb rakott. Sajnos annyira fájt mindenem, hogy felszisszentem és szegény azt hitte az ő hibája.
-Ne haragudj:-mondta ijedten. Én csak nemet intettem fejemmel jelezve, hogy nem ő tehet róla.
-Szóval mi történt?-feszegettem tovább a témát.
Harry nagyot sóhajtott, szerintem remélte, hogy nem kell erről beszélnünk.
-Amikor nyertünk, felmentünk ugye a színpadra beszédet mondani és te eltűntél mire visszaértem, ezért elindultam, hogy megkeresselek, de te elrohantál és annyira koncentráltál arra, hogy elfuss előlem, hogy kifutottál egy autó elé, ami elütött, annyira lesokkolódtam, hogy nem tudtam hívni a mentőket, de szerencsére az egyik paparazzo kapcsolt és híva őket. Mikor elmúlt a sokk, leguggoltam melléd és veled vártam a mentőket, majd bejöttem az mentőautóval ide. Végig eszméletlen voltál és én azt hittem hogy.....-csuklott el a hangja- De azonnal betoltak a műtőbe és sikeres lett a műtét és végre felébredtél. Annyira aggódtam.-fogta meg a kezemet.
-Ne aggódj már nincs nagy baj.- mondtam meghatottan.
Megérintett az, hogy ennyire aggódik értem és hogy így vigyáz rám. Igaz, hogy előle akartam elmenekülni és az iránta érzett furcsa érzéseim miatt, de ez akkor is meghat.
-Szükséged van valamire?-kérdezte.
-Eszméletlenül szomjas vagyok, olyan a torkom, mintha sivatag lenne benne.-mondtam rekedten.
Harry felnevetett, majd töltött nekem egy jó nagy pohár vizet, amit én egyből lehajtottam, az sem érdekelt, hogy közben majdnem megfulladok, de tényleg nagyon szomjas vagyok.
-Köszi.-lihegtem, miután mindet megittam.-És azt nem tudod, hogy mikor mehetek haza?-kérdeztem.
-Nem, még az orvosnak meg kell vizsgálnia....-kezdett bele a mondandójába, de az ajtó hirtelen kicsapódott és nem más lépett be rajta, mint...Hunter.
-Vanessa úristen jól vagy?-futott mellém.
Ő meg honnan a francból tudja, hogy itt vagyok, biztos nem a srácoktól mert ők nem tudnak Hunterről, és tuti nem Harry-től, mert szemmel láthatólag nem érti az egész helyzetet.
-Szia. fáj mindenem, de élek.-mondtam.-De hogy kerülsz ide?-kérdeztem, viszont csak utána esett le, hogy ez milyen bunkón is hangzott valójában, de úgy látszik, Hunternek, nem tűnt fel, mert izgatottan magyarázott tovább.
-Ebben a kórházban vagyok gyakorlaton. Éppen vacsorázni mentem volna, mikor halottam az egyik nővértől a nevedet és akkor tudtam meg hogy baleset ért.-mondta aggódva.
-Ja értem.-nyögtem ki, tudom hogy nem volt olyan hangzása, mintha annyira örülnék neki, de tényleg elég furán éreztem, magam azzal kapcsolatban, hogy itt van...
Még néztem volna rá egy darabig értetlenül, azon tűnődve hogy mi is a bajom a jelenlétével, ha valaki nem köszörüli meg a torkát a másik oldalamról.
Basszus, Harry-ről teljesen megfeledkeztem egy pillanatra.
-Te kivagy?-kérdezte nem túl barátságosan.
-Hunter, Vanessa barátja.-mondta határozottan a srác, majd nyomatékosítás képen megfogta a kezem.-És te kivagy? Annyit tudok, hogy sztárocska, de mit keresel Vanessánál?-na jó ez még kevésbé volt kedves, mint Harry-é, ez már a bunkó kategóriába sorolható. Sztárocska?!? Ha nem is Harry a kedvenc emberem a földön, de azért a karrierjét nem szólnám le soha, sokat dolgozott érte és tényleg tehetséges énekes, és mint ember is jó.
Már láttam, hogy a bongyor meg akar szólalni, de eléggé mérges lettem szóval inkább én válaszoltam.
-Harry egy gyerekkori barátom együtt jártunk iskolába.-válaszoltam.
-Ezenkívül én vagyok Nessa lakótársa.-fejezte be Harry és győzedelmesen mosolygott, mert látta, hogy ez megdöbbenti Huntert.
Na itt minden együttérzésemet elvesztettem Harry-vel szemben és gyilkos tekintettel néztem rá, hogy meg ne merjen szólalni.
-Mi?-kérdezte Hunter meglepetten.
-Igazából nem Harry miatt lakom ott, hanem a legjobb barátom ajánlotta fel, Lou-magyarázkodtam, de éreztem hogy ebből már sehogy sem jöhetek ki jól. Kösz Hazza...
-De én is felajánlottam, hogy nálam lakhatsz.-mondta. Erre a göndörke persze hangosan felhorkant, de Hunter, mintha észre se vette volna folytatta.- Azt miért nem fogadtad el?
-Nem azért mert, nem kedvellek vagy ilyenek, csak nem ismertelek, igazából most sem ismerlek még igazán, de akkor még csak egyszer randiztunk, eszméletlen fura lett volna, ha hozzád költözök.-magyaráztam.
-Jó ez igaz, de mondhattad volna, hogy két pasival élsz együtt.-mondta.
-Igazad van.-mondtam fej lehajtva.
Hunter az államnál fogva felemelte a fejem, majd lassan megcsókolt, de én úgy éreztem mintha valami bűnt követnék el és egyáltalán nem esett jól a csók, főleg hogy Harry is itt volt, így hát elhúzódtam és úgy csináltam, mintha fájna a fejem, igen ezt használtam kifogásnak....szánalmas vagyok.
Szerencsémre az orvos belépett a szobába és be kell valjam, hogy ennyire orvosnak még nem örültem, így legalább elterelte a gondolataimat Hazza fancsali képéről, amiért nagyon is hibásnak éreztem magam.
-Jó napot!-köszönt az orvos.-Oh hello Hunter. Ismered a kisasszonyt?-kérdezte az orvos.
-Igen, a barátnőm. És szerintem tegeződjünk mindannyian, hisz ismerősök vagyunk....majdnem mindenki.-nézett szúrósan Harry-re. Na jó ez nagyon hosszú délután lesz.
-Ja én azt hittem Mr. Styles Vanessa barátnője, úgy vigyázott rá és aggódott a műtét alatt.-mondta újfent az orvos.
Meghatódva néztem Harry-re, aki csak rám kacsintott.
-Hát nem.-morogta Hunter.
-Oké, most hogy ezt tisztáztuk, térjünk is rá Vanessa állapotára.-Végre! mondtam magamban.-Szóval az autó elég alaposan elütötte, sok helyen bevérzése volt, de műtét során sikerült mindenhonnan kiszivattyúzni. Szerencsére semmilyen fejsérülést nem érzékeltünk, szóval pár napon belül hazamehet, de csak felügyelet alatt.-mondta az orvos.
-Ez mit jelent pontosan?-kérdeztem.
-Valakinek maga mellett kell lennie a nap 24 órájában, nehogy valami baj legyen. De nyugalom csak egy hétig.-fejezte be az orvos, majd egy biccentéssel kiment.
-Oké, mikor hozod át a cuccaidat?-kérdezte Hunter.
Mi van? Ki mondta, hogy hozzáköltözök?
-Mit akarsz?-kérdezte Harry flegmán.
-Evidens, hogy Vanessa hozzám költözik, hisz én vagyok a barátja és nem mellesleg orvos vagyok.-válaszolt Hunter.
-Csak leszel-bökte oda a göndörke.-Egyébként is nálunk lakik, ott ahol ismerős környezetben van. Rólad semmit nem tudunk, nem fogom megengedni, hogy nálad lakjon.
-Már pedig semmi beleszólásod....-kezdte Hunter.
-Elég legyen!-csattantam fel, mert elegem volt ebből a tesztoszteron harcból és abból, hogy úgy beszélik meg a jövőmet, hogy nem szólhatok bele. Az istenért,most már felnőtt nő vagyok, had hozzak önálló döntéseket.-Én döntöm el, hogy hol fogok élni és, hogy ki fog rám vigyázni és fejezzétek már be a vitát, mert széthasad a fejem.
-Nessának igaza van- na végre, köszi Harry.-Na, akkor melyikünknél szeretnél lakni?
Basszus!
